♣♣♣18.rész♣♣♣

Hali, itt az új rész! Megint sikerült egy kicsit hamarabb hoznom, remélem tetszik.

    

- Pedig hidd el nem voltam boldog. Nem tudom, mi ütött belém akkor, hogy azt csináltam, de tényleg nem okozott örömet, hogy majdnem megöltem egy embert.  Aztán elindultam haza és útközben elhatároztam, hogy akkor én most nem fogok enni. Bebeszéltem magamnak, hogy ez így lesz a legjobb és tényleg , ahogy csak tudtam, kerültem az ételt. Eleinte ez még nehezen is ment és néha nem is bírtam ki, hogy bele se kóstoljak. Igazából 3 nap volt, amikor tényleg a minimálisra csökkentettem az ennivaló bevitelt. Csak akkor majszoltam egy kicsit, amikor a szüleim rám parancsoltak.  A  3. napon egyedül sétáltam az utcán. A hasam őrülten korgott és a szemem is minden 2. pillanatban a kínzás céljából a kezemben lévő uzsonnámra tévedt.  Éreztem, hogy össze fogok esni.  Nem is kellett arra sokat várnom, hogy ez a gondolatom bebizonyosodjon, ugyanis az erőtlen kezemből pillanatokon belül kiesett a kaja, én pedig mellé rogytam. Valaki észrevett és ő hozott be ide. Ez volt tegnap. - fejezte be Meli.

- Úristen! - törölgettem a szememből a könnyeket, akik makacsul gyűltek össze, újra meg újra. – Melissa, ne csinálj ilyet többet! Mihamarabb el szeretném mondani ezt az apukádnak is.

-          Ne Abby, kérlek ne! Majd én ezt megbeszélem Vele. Behívod kérlek?

       Igen, de utána még engedd meg, hogy diskuráljak én is azzal az emberrel! Alig, hogy visszajön, tönkreteszi a lányát.

Kiléptem az ajtón és az apjának egy intéssel jeleztem, hogy most ő következik, majd halkan mondtam neki, hogy utána menjen a parkba, mert ott szeretném elmagyarázni , hogy nem normális. Persze a végét csak magamban tettem hozzá, mert nem hiszem, hogy ilyet tudva bárki is szívesen folytatna párbeszédet a másikkal.  Én már el is indultam a helyszínre, ahol egy padra leülve vártam az olyannyira várt társalgás másik tagját. 

Ide akkor is sokat jártam, amikor még éltem. Általában Melissával sétáltunk e helyre, iskola után, hogy kicsit kiszellőztessük az agyunkat, meg cseverésszünk, mert ez a tanulóintézetben nem nagyon volt lehetséges. Persze valamikor mások is csatlakoztak hozzánk, de az adott volt, hogy mi ketten a törzshelyünkhöz méltóan, szinte minden nap elfoglaltuk ezt a padot. Sőt, még madáretetőt is készítettünk az ülőhelytől jobbra lévő fára, ami hálából a melegben árnyékot adott nekünk.

 Most, társaság híján unottan lógattam a lábamat és vártam Meli apját, aki bár sok idő múlva, de jött. Hozta a formáját, csak mogorván ennyit lökött oda:

-  Mondd! – ez persze csak még jobban felvitte bennem az adrenalint.

-  Mondja, maga normális? Ez mégis milyen nevelés? „Jaj, pici lányom öld már meg nekem azt, meg azt a gyereket, apuci büszke rád.”, vagy mi? Argh! – zártam le. Eléggé hangos lehettem, mert a környékbeliek vagy ijedten felém, vagy döbbentem a velem szemben álló férfire néztek, aki maga is kikerekedett szemekel meredt rám. – Na mi az, megtetszett némulni?

Válasz helyett csak gúnyosan elmosolyodott (!!! ). Nem volt időm azzal foglalkozni, hogy (persze csak külsőleg) mennyire hasonlít Melissára, mert olyan üvöltözésben törtem ki, hogy egy pillanatig azt  hittem, még Meli is hallja. Az pedig csak még jobban feldűhített, hogy arra nem volt méltó, hogy a mondandóimat megszakító kérdéseimre válaszoljon. Végig mosolyogva ( óóó, persze hogy gúnyos, hiszen az a legidegesítőbb, argh!) figyelt. Kb. a 20. kérdésem után megcsörrent a telefonja, amit fel is vett. Elég nagyra volt felvéve a hangerő, így tisztán halottam, hogy a vonal másik végén beszélő orvosok ezt mondják:

-   Jó napot! (????) Az előbb a lányának egy injekciót akartunk beadni, amikor észrevettük, hogy eltűnt. Valószínűleg megszökhetett, úgyhogy már rendőrökkel kerestetjük és ígértjük, rögtön értesítjük a fejleményekről. -  a férfi arcára egyáltalán nem a döbbenet ült ki. Csak a gúnyos mosolyát váltotta fel diadalmasra, így egy félpercnyi döbbenet után rájöttem, hogy ez egy előre megszervezett akció volt. Rohanni kezdtem, egyenesen barátnőm háza felé.  Csak futottam, nem törődve azzal, hogy ez mennyire, de mennyire megerőltető volt.  A sárga épületnél megálltam és kifújtam a levegőt, majd beléptem. Mivel otthonosan mozogtam már itt, egyedül is megtaláltam a konyhát, ahol valami élelmet kerestem Melissának. Találtam rakott krumplit, amivel elindultam az emeleten lévő szobába. Elhatároztam, hogy személyesen figyelem Meli étkezését, mert tényleg nagyon aggódtam érte. A barátnőm ajtaja zárva volt, amit én, nem zavartatva magam, nyitottam ki.  A látvány, ami elém tárult: A barátnőmet, akinek a sírástól teljesen vörösek voltak a szemei, rengeteg gyűrött zsebkendő vett körül. Ezek száma abban az ajtó nyílásának pillanatában is gyarapodott, Melissa pedig egy újabban vett elő, amibe hangosan trombitált.

- Mondd, jól vagy? Mi történt?

- Éhn, mehgölhtem ahz öhcsédet.