♣♣♣21.rész♣♣♣

Sziasztok! Mindenekelőtt szeretnék elnézést kérni a késésért! A részbe már tegnap bele kezdtem, de csak ma tudtam befejezni. Nem húzom tovább a szót, íme a 2. évad 1. része:

Azóta a nap óta rengeteg idő telt el. Rengeteg idő, ami alatt sikerült kipihennem magam annyira, hogy folytatni kezdjem a félbehagyott küldetésemet. Ahhoz, hogy egyszer a mennyországba juthassak, muszáj a lelkemnek teljesen megtisztulnia, így nem hagyhatom abba a bocsánatok kérését.

A letartóztatás óta szinte minden nap találkoztam Melissával és felügyeltem az étkezését is. Hála az Istennek, újra eszik. Kisöcsémmel pedig bővült az eddig Jason-ből és Percy-ből álló társaság. Marcus jól megvan, a probléma csupán annyi, hogy így ő is benne van abban a Sztrájkban, amit az utóbbi két fiú kezdeményezett, pont emiatt a feladat miatt. Elhatározták, hogy márpedig ők nem hajtják végre, mert nem fognak mindenkitől bocsánatot kérni. Azóta pedig az időt általában Rosalyéknál töltik, Jason szobájában, a fiú volt játékaival. 
 Dwain még mindig neheztel rám és Melissára is, mert ő jóban van velem. Soha nem értettem azokat a fiúkat, akik a lánytestvérük minden barátját utálják, csak azért, mert ő jóban van velük.  
 Curtissel továbbra is jó barátok vagyunk. Mostanában azonban nem találkoztunk sokszor, mert ugye én az időm nagy részét Melivel töltöttem, ő pedig vagy Jasonékkel vagy Lewissel volt. Az utóbbinak a nyakán még mindig ott vannak barátnőm kezeinek a piros nyomai és nem is nagyon akarnak elmúlni. Melissa már bocsánatot kért tőle és, bár a fiú megbocsátott, még mindig ugyanúgy haragszik rá és fél tőle. Mondjuk meg lehet érteni.

A szüleim is nagyjából megvannak, bár anyukám pszichológushoz jár, mert nem tudja nagyon feldolgozni azt, ami az elmúlt egy hónapban történt vele.
 Szerintem mindenkit leírtam. Vagyis majdnem….valakit kihagytam. Ez a valaki pedig Molly, akivel én még nem beszéltem, de Meli már bevallotta neki, hogy ő volt a gyilkos. Állítása szerint az előbbi teljesen ki volt akadva. Még nem mentem azóta el hozzá, de már ez is tervben van.

Ma elhatároztam, hogy tényleg folytatom a feladatot, úgyhogy elővettem a zsebemből a rég nem látott, szakadozott papíromat és hunyorogva néztem, ki a következő. Aimee, a 17éves unokatestvérem volt soron, így hát el is mentem hozzá és a családjához. Le sem tagadhatnánk, hogy rokonok vagyunk, ő is rendelkezik a White családra jellemző, smaragdszínű és jellegzetes formájú szemekkel és a barna hajjal. Egyke és eléggé elkényeztetett lányról van szó, így, mikor még nem voltam jóban Mollyval, hozzá tudtam hasonlítani.

Megérkezésemkor a lány éppen a franciaágyában olvasott. Félreértések elkerülése végett: divatmagazint. Mikor meglátott, nekem köszönni sem volt időm, mert ő lerohant a lépcsőn és folyamatosan ezt sikítozta:

 - Segítség, Anya szeleeeeeeeeeem! - hát, majdnem megsüketültem. Ja igen, elfelejtettem írni, hogy szegénykém aggyal nem nagyon rendelkezik, max. annyival, ami a divathoz kell. Így inkább láthatatlanná változtam, átlátva azt, hogy Aimeevel nem fogok egykönnyen beszélni és a bocsánatkérést is nagyjából fújhatom. Mire az édesanyja felért, már nem látszódtam.

- Itt ált -   bökött belém a lány, nem tudva, hogy még mindig ott vagyok.

- És hogy nézett ki?

- Pont úgy, mint Abigail. Te jó ég, létezik, hogy Ő jött vissza kísérteni hozzánk?

- Persze, csakis azért jöttem. - forgattam a szemem unottan.

- Hallottad? - kérdezte ijedten unokatesóm az édesanyját, aki lesápadt. Én okos persze megfeledkeztem arról, hogy hallanak. Jellemző.

- I….Igen. - válaszolta az utóbbi ijedten. Mindegy minden alapon ezután már megint megszólaltam:

- Bocsánat! - búgtam, majd kíváncsian néztem magamra, hogy most vajon mim változik. A karom volt soron.  Elhatároztam, hogy én akkor megyek is, ezért kiléptem a hatalmas szoba cicomás ajtaján.

Alighogy ezt megtettem ugrottam is egyet, mert hirtelen hangos ugatás hangja töltötte be az egész emeletet.  Forest, Aimee kutyája volt e hang gazdája, aki bár nagyon kedveltem, most nem az aranyos szót juttatta az eszembe. Pedig az.  Egy hosszú szőrű, de apró kiskutyáról van szó, akit és csak Estie- nek hívtam, mert valahogy nem értettem, hogy az miért jó, ha egy állatot „erdő”-nek hívunk. Valószínűleg a szagomat érezte meg, amit sajnos már nagyon jól ismert, ezért játszani akart velem. Össze-vissza kezdett ugrálni körülöttem és nagyon úgy tűnt, látja, hogy ott vagyok. Próbaként lerohantam a lépcsőn, megbizonyosodva arról, hogy jószág követ, tehát tökéletesen tisztában van azzal, hogy ott vagyok.

Inkább visszamentem a tisztító tűzbe, hogy kérdőre vonjam azt, aki jobban ért ehhez.

- Szia Abigail!

- Jó napot! Csak azért jöttem, mert amikor a feladatomat teljesítettem, ott volt egy kutya, aki látott.

 - És ez természetes. Elnézést, elfelejtettem mondani, hogy a láthatatlanná válással csak és kizárólag az élő embereket tudod megtéveszteni. Szóval ez az állatokra és a szellemekre nincs hatással. Baj volt belőle?

- Nem, mert eljöttem. De most inkább visszamegyek, hogy megnézzem, azóta mi van.

Az unokatestvérem és édesanyja továbbra is abban a szobában tartózkodtak, ahol hagytam őket. Még mindig rólam, vagyis A szellemlányról volt szó.

- Hívom a szellemvadászokat. - közölte az anyuka és Aimee is egyetértően bólintott.

Hogy miket? Aztán beugrott. Régebben (mikor még éltem,) már sokszor hallottam erről a társaságról, de mindig lenéztem őket, mert mint az emberek 99 %-a, én sem hittem abban a lényben, ami most én is vagyok.  Fél óra és ideér a „KÁVÉ”, vagyis a „Kísértet Vadászok” csapata. Ajjaj.