♣♣♣20.rész♣♣♣

Hali! Úristen, el sem hiszem, hogy most fejezem be az első évadot. Hogy már több, mint egy fél éve vezetgetem ezt a kis sztorit. Mikor telt el ennyi idő? Na, de nem húzom tovább az időt, íme az évadzáró rész:


Nehezemre esett, de otthagytam Melit, a testvérével együtt és befutottam a rendőrségre. Az emberemet kerestem, akit kis idő múlva meg is találtam.

- Jó napot!

- Sza Abby! Hogyhogy itt?

- Emlékszik arra, amikor mondtam, hogy az elrablóimnak valaki pénzt ad? - a férfi aprót bólintott.  - Na, megtaláltam őt is. - írtam fel közben egy cetlire Melissáék apjának a nevét, amit leírva át is nyújtottam társalgásunk rajtam kívüli egyetlen tagjának.

- Nagyon köszönöm! Az embert minél hamarabb elkapjuk és letartóztatjuk.

- Én köszönöm, viszlát! - fordultam meg mosollyal az arcomon, ami egy pillanat múlva le is fagyott. A két testvérrel találtam magam szemben. Melissa zokogva vette elő telefonját és remegve tárcsázott. Észbe kaptam és villámgyorsan kiütöttem a kezéből a készüléket, ami széttörve esett a padlóra.

- Nem hívjátok fel! Sajnálom, de az apátok bűnöző, ezért itt a helye. - skandáltam el újra az igazságot.

Melissa dühösen nézet rám, majd sírva kirohant az épületből. Dwain is követte, így egyedül maradtam.

Folyamatosan bizonygattam magamat arról, hogy igenis jó volt, amit tettem. Sikerült, szinte teljesen. Az utolsó hiányzó részecskét pedig nemsokára sikerült beillesztenem annak a bizonyos „szintének” a helyére. Mégpedig akkor, amikor előttem hurcolták el a gyilkosaim főnökét, avagy Melissa apját, bilinccsel a kezében. Diadalmasan mosolyogtam rá, így megkaptam a „megöllek” pillantást, amitől még az örömkönnyem is kicsordult. Szerencsére ennek az „örömkönnyecskének” sikerült visszalöknie az ellenségét, a „sima könnyecskét” a helyére és így nem olyanokra gondoltam, hogy az az ember tulajdonképpen tényleg megölt, csak nem személyesen.

 De mindegy, ez már csak a fájó múlt. Most a jelen a legfontosabb. Vagyis az, hogy azt az embert, akinél gonoszabbal eddig még nem volt szerencsém találkozni, letartóztatták. Vagyis letartóztatják, pár óra múlva.

#3 órával később#

Alig tudtam elhinni, amikor ott álltam abban a teremben és láttam, amikor kimondták az ítéletet. Az a gyalázatos megpróbált mindenkit, akit csak tudott, lefizetni, hogy enyhítsenek bűnén. Nem mondom, ezekben a pillanatokban milyen düh fortyogott bennem.

Nem sikerült senkit sem meghatnia, ő is odakerült, mint cinkosai. És ott is marad. Örökké

A letartóztatás közben még többször meg akart szökni. Őszintén nem tudom, mit hitt, mert úgy körül volt véve, hogy szerintem jó, ha levegőt kapott.

 

 Dwain és Melissa  bejöttek a rendőrségre, meglátogatni az apjukat. Amikor a lány meglátott, elkapta rólam a tekintetét és megint sírni kezdett. Láttam rajta, hogy akkor se nagyon csinált mást, ezen kívül, mindenesetre enni biztosan nem evett. A rossz hír az, hogy nem is szándékozik. Mivel Vele nem tudtam volna beszélni, az öccsével próbáltam.

- Dwain, beszélhetünk? - kérdeztem.  A fiú bólintott, majd közelebb jött hozzám.

- Figyelj kérlek Melire, mert megint nem akar enni!

- Igen, vettem észre. És tudod, ki miatt? Várj, hadd gondolkozzak! Jaj, megvan: MIATTAD! - emelte fel a hangját, amitől kissé megrettentem.

- Sajnálom!

- Sajnálhatod is! Elárulnád nekem, hogy ezt most miért kellett? Vagy azt, hogy ezek után mit vártál? Azt, hogy én vagy Melissa majd tárt karokkal futunk eléd a rendőrségre és hálásak leszünk azért, mert miattad - hangsúlyozta ezt a szót- letartoztatták az apánkat. Ha nem baj, most elkergetném ezt az illúziót. Mert NEM! Képzeld el, nem vagyunk boldogok sem hálásak. Ja, és nem is leszünk, legalábbis én biztos nem. - hagyott ott.

Elképedve meredtem a semmibe, még csak nem is pislogtam. Közben Dwain behívták, így a nagy folyóson csak én és Melissa maradtunk. Az utóbbi sírva rogyott le egy padra. Mondanom sem kell, végig hallotta amit az öccse közölt velem.

Lassan odalépkedtem mellé, majd leültem én is a padra. Óvatosan megsimítottam a karját, mire ő felkapta a fejét és rám nézett. Nem szólt semmit, csak zokogva ölelt át. Meglepődtem, majd elmosolyodtam. Nem is haragudott rám. Lehámoztam magamról, majd suttogva megszólaltam:

- Sajnálom! - mondtam neki is.

- Tudom. De azt is tudom, hogy ez a helyes, amit tettél. Csak hát, így nehéz, mert ő az apám. És az is nehéz, hogy tudom, hogy rossz. És ezt érdemli. Csak attól még én szeretem és bár abban nem vagyok biztos, hogy ő is engem, én örökké szeretni fogom, akármit csinált.

- Hé, ő is szeret téged, a maga módján, hidd el! És nyugodj meg, majd segítek neked. Most viszont gyere és elmegyünk egy étterembe, hogy egyél valamit.

A lány engedelmesen jött utánam, valószínűleg már nagyon éhes volt.

Rengeteget beszélgettem vele, ami már nagyon hiányzott. Visszamentünk a rendőrségre, hogy még ő is tudjon beszélni az apjával, én pedig hazamentem és nagy mosollyal az arcomon, feküdtem le aludni.