♣♣♣19.rész♣♣♣

 Hali! Na, végül most sikerült csak megírnom az új részt, remélem tetszik. Előre szólok, hogy a következő, tehát a 20. rész évadzáró lesz.Nem lesz vége a történetnek, csak valami lezárul, ezért döntöttem úgy, hogy az azt követő részeket egy picit elválasztom tőle. Nagyon köszönöm a 4 feliratkozót és a 4300+ oldalmegjelenítést!

Mikor kinyitottam a szemem, Melissa ágyában feküdtem. A szobában még a lány tartózkodott, a fotelben zokogott magában. Előtört az a pár nagyon friss emlék. Az, hogy az erőtlen kezeimből kiesik a tányér és hangos csörömpöléssel törik szét a padlón. Ez után jövök én, aki mint egy rongybaba, engedem el magam és esek össze ott helyben. De, hogy mindezek előtt mi volt…….,azt nem tudom felfogni.

  Testemet újra kontrollálva keltem fel az ágyban, majd a kezeimmel támaszkodva tartottam meg magam. A barátnőm felém kapta könnyes tekintetét, majd gyámoltalanul ennyit nyögött ki:

- Sajnálom! -  újra zokogni kezdett és most én is csatlakoztam hozzá.

- De miért? Melissa, ő az öcsém. Miért? - erőtlenül estem vissza a párnák közé. Igazából nem haragudtam Melissára, csak a legminimálisabban, mert megölte Marcust. Az én kis aranyos öcsémet, akit annyira, de annyira szerettem és szeretek most is. Ha jobban belegondolok így ő is a tisztítótűzbe fog kerülni, tehát többet találkozhatunk. De nem lehetek önző, hiszen vegyük például a szüleimet. 1 hónap alatt ölték meg két gyereküket, akiket most szellemként láthatnak viszont.  Hús-vér emberként kijelenthetik, hogy van egy szellemlányuk és egy szellemfiuk.

- Apha ahzt mondha, hhogy öhljem meg khülönben meghint elmegy. - sírt megállás nélkül a levegőt kapkodva.  A mondat után sikerült még dühösebbnek lennem, mint egyébként, mikor erről az emberről van szó. Mi az, hogy zsarolja a lányát? Eddig azt hittem, hogy már nem lehet ennél rosszabb apa. Hát bravó, sikerült megcáfolnia e hitemet!

Kimásztam az ágyból és leültem Meli mellé, majd vigasztalni kezdtem. Még sírni is elfelejtett, annyira meglepődött ezen.

- Mi az? - kérdeztem én is érdeklődve a reakciója miatt.

- Hogy lehetsz ilyen jó?  Most öltem meg a testvéredet és engem vigasztalsz?

- Figyelj! Bocsi, de az apád őrült, ha tényleg képes ezt csinálni veled. Ami Marcust illeti… Tudom csúnya dolog ilyet mondanom, de rám nézve jó, hogy meghalt. Viszont nem csak én vagyok a Földön, és rajtam kívül nem igen van még olyan személy, akinek így jobb lenne. És ezért vagyok így ki.

A telefonom hangját hallottam meg, anya hívott.

- Szia anyu!

- Szia Kicsim! Kérlek gyere ide egy picit, mert Marcus…. - hangján hallatszott, hogy ezzel az egy mondattal is küszködött, de nem sikerült. Mint mostanában mindenki, ő is könnyekben tört ki.

- …Meghalt? - fejeztem be helyette, hiszen jól tudtam, hogy ezt akarta mondani. - Máris indulok. szia! - szedtem össze magam. Mielőtt kiléptem a szobából tétován Melissára néztem, majd eszembe jutott a  rakott krumpli is.

- Nekem most haza kell mennem. Ígérd meg, hogy eszel valamit, jó?

- Rendben. - válaszolt csendesen. Az arckifejezését látván tudtam, hogy nekem ma még vissza kell oda mennem. 

Útközben telefonon tárcsáztam Dwaint is, mert kisöcsémről eszembe jutott, hogy talán ő segíthet rendbe rakni Melit és az apjukat is.

- Helló! - vette fel.

- Szia! Figyel csak, át tudnál menni a nővéredhez, eléggé kivan?

- Nem, mert én most….szóval nem érek rá.

- Ölsz? - suttogtam, előre félve a választól. Lépteim is lelassultak, csak a beszélgetőpartnerem mondandójára voltam kíváncsi. Dwain azonban inkább kinyomta a telefont.  Az adrenalin-szintemnek  megint sikerült az egekbe ugrania. Komolyan, egyszer remek olimpiai bajnok válhat belőle. A házunktól elválasztó utolsó pár métert rekordgyorsasággal tettem meg, majd be is léptem a lakásba. Egyenesen Marcus szobájába mentem, ahol a többi családtagom is tartózkodott.

Kissé megrettenve néztem rá a sápadt öcsémre és a belőle kiálló és mellette lévő üvegszilánkokra, melyek a halálát is okozták. A szőnyegen feküdt, helyét meg szó szerint megpecsételte vérfoltjával, amelynek szaga az egész szobát beárasztotta. Ekkor láttam meg szellemöcsém, aki élettelen, de emberebbnek kinéző képmását tanulmányozta, melynek üveges tekintete a semmibe meredt.  Apukám bár nehezen, de tartotta magát, anyukám pedig szemét zsebkendővel törölgetve sírdogált halkan. Ők ketten csak intettek, de Marcus rendesen köszönt. Sőt, még egy halvány mosoly is megjelent az arcán. E láttán anyukám hangosan beletrombitált a papírzsepibe, majd zokogva feltette a kérdést, amitől annyira féltem.

- De ki tette ezt? Ha megtudom, az első dolgom lesz, hogy a rendőrségre menjek. Kapja azt, amit megérdemel.

- Öhm, anya…én tudom, ki tette.

Melissa volt, de…..

- Tessék? - kérdezte. A hangjának sikerült megütnie a hisztérikus mércét, aminek következtében az arcom is tükrözte azt a rémületet, amit éreztem.

- Sajnálom Abby, nem érdekel, hogy a barátnőd, most azonnal felhívom a rendőrséget!

- Várj, anya kérlek! Majd én elintézem, ígérem. - néztem bele mélyen a sírástól kivörösödött szemeibe. Szerencsére ez hatásos volt.

- Rendben, de most azonnal, oké?

Természetesen előtte még visszamentem Melissáékhoz, egyrészt, hogy közöljem, amit tenni fogok, másrészt, mert szeretném látni, hogy van. Dwain átment a barátnőmhöz és vigasztalta, sőt ellenőrizte az étkezését is.  Meli még mindig sírdogált egy kicsit, de sokkal jobban volt, mint akkor, amikor elmentem.

- Sziasztok! - köszöntem a testvéreknek, akik érkezésemkor elmélyülten beszélgettek.

-  Helló! Mi volt? - kérdezte Dwain.

- Hát,  sikerült megoldanom, hogy ne anya, hanem én menjek a rendőrségre.

- Tessék? - kérdezte, és nővérével együtt, falfehérré sápadt.

- Na, nyugi! Nem mondalak el titeket. - valahogy nem mertem hozzátenni, hogy miért is megyek akkor oda. Talán abban reménykedtem, hogy nem kérdezik meg?

-  De akkor kit? Csak azt ne mondd, hogy….

- Igen, az apátokat. - Melissának az a kevés szín is kifutott az arcából, ami az előbbi döbbenet után még ott maradt. Hirtelen állt fel az ágyról, ahol eddig ült és remegve, kissé talán ijesztően közeledett felém.

- Nem, nem, nem! Abby, ezt nem teheted! - mondta halkan és lassan, miközben hitetlenkedve nézett rám.

-  Melissa, az apád nem normális. Sajnálom, de semmiképp sem fogom hagyni, hogy még egy ember az életét veszítse miatta. Punktum. Most pedig, ha nem baj, én megyek is.

A mai napomhoz méltóan, végig futottam a rendőrségig, Mögöttem pedig barátnőm és az öccse rohantak. Az utcán persze egy csomó tekintet állapodott meg rajtunk, de én nem törődve velük, tovább loholtam a nagy épületig. Már az utolsó saroknál jártam, mikor egy erőtlen kéz megragadta a karomat.  A testvérek beértek.

- Abby, ha elárulod az apámat, búcsút mondhatsz tőlem is. - nézett most Meli úgy a szemebe, mint én az anyáéba.

- Ezt úgy érted, hogy...?

- Nem fogok enni, elhiheted.